Amikor ők kérik a képet: utcai portrék Iraki Kurdisztánból

Ezeket a portrékat nem terveztem. Iraki Kurdisztánban készültek, útközben, olyan emberekről, akik maguk kértek képet. Nem kerestem hozzájuk helyszínt, nem vártam meg az esti fényt. A körülményekre két rövid mondat jutott bennem: rossz fény, rossz háttér. Aztán mégis elkészültek a képek, és most is van okom elővenni őket.

Amikor valaki maga kéri, hogy lefényképezzem, a képnek már azelőtt van közös része, hogy bármit beállítanék a gépen. Ő is akarja, hogy megtörténjen. Ettől még lehet rossz a fotó, természetesen. A találkozás önmagában nem oldja meg a kompozíciót. De ad egy kiindulópontot, amelyet semmilyen objektívvel nem tudok külön megvásárolni: a másik ember már benne van a helyzetben.

Egyszer csak én kerülök a kérés másik oldalára

Az utcai portrézásról könnyű úgy gondolkodni, mintha minden a fotós döntése lenne. Meglátok valakit, érdekel az arca, szeretnék róla egy képet. A fejemben már nagyjából el is készül a felvétel, mielőtt kiderülne, hogy az illetőnek van-e bármi kedve az egészhez. Ő közben teljesen jogosan foglalkozhat valami mással. Például az életével.

Itt a kérés a másik oldalról érkezett. Ez másféle figyelmet kíván. Nem azt kell kitalálnom, hogyan szerezzek meg egy elképzelt képet, hanem azt, mit kezdjek azzal a helyzettel, amelyet valaki felajánlott. Még nem tudom, milyen portrét szeretne magáról. Azt sem, mit lát bennem. Csak azt, hogy szeretné, ha lefényképezném.

A sorozatról azt írtam: nem azért kértek képet, mert fotós voltam, hanem mert ott voltam. Ez számomra ma is a lényegéhez tartozik. Nem valamiféle szakmai tekintély teremtette meg a helyzetet. Ott volt egy arra járó ember, akinél lehetett képet kérni. A többit már ketten, vagy éppen többen alakítottuk.

Az ilyen kérésben az is érdekel, hogy a szereplőnek van saját elképzelése önmagáról. Lehet, hogy nekem az elforduló arc tetszene, ő viszont egyenesen a gépbe akar nézni. Lehet, hogy egyedül fényképezném, ő pedig valaki mellé áll. Nem feltétlenül az én első ötletem a legfontosabb dolog a helyzetben. Ezt fotósként néha kifejezetten hasznos észben tartani.

A kezek is portrét csinálnak

A két férfit ábrázoló képen az egyikük ül, a másik mögötte áll, kezét a vállára teszi. A napszemüveg, a sötét ruhák és a szakállak mellett ez a kéztartás rendezi össze a portrét. Fizikailag is összeköti a két alakot. A mögöttük lévő üvegen feliratok vannak, mellettük italos képek, fölöttük fénycső. Elég sok minden történik ahhoz képest, hogy csak ketten néznek a fényképezőgép felé.

A gyerekek csoportképén megint fontosak a kezek. Egy vállra tett kar közelebb húzza egymáshoz az alakokat, miközben a tekintetek és az arcok különbözőek maradnak. Nem egyformán vannak jelen a képen. A csoport együtt áll, de nem oldódik fel benne mindenki egyetlen közös arckifejezésben.

Ezeket a részleteket szeretem nézni egy portrén. Azt, hogyan helyezkedik el valaki a másik mellett, mennyi tér marad közöttük, merre fordul a teste. Egy kéz néha többet tesz a képért, mint egy különösen látványos háttér. Közben ebből sem szeretnék többet állítani, mint amennyi látszik: a vállra tett kézből nem tudom megmondani, milyen kapcsolatban vannak egymással.

A szakállas férfi felemelt karja egy másik képen az egész kompozíciót átalakítja. A gesztus a feje fölé viszi a figyelmet, a másik kéz lent marad, a kettő között ott az arc és a mellény. A kesztyű, a csíkos ing, a fal mintája és a háttérben álló italhűtő mind részt kap. Nem volna ugyanaz a portré, ha ezekből csak az arcot hagynám meg.

Az utca nem háttérpapír

Fotósként könnyű olyan környezetet kívánni egy archoz, amely szépen teszi a dolgát. Elkülönül, nem vonja el a figyelmet, megfelelő helyen sötét vagy világos. Az utca, az üzlet vagy egy borbély belső tere ezzel szemben nem feltétlenül osztja a kompozíciós elképzeléseimet. Megvannak a saját feliratai, tárgyai és lámpái.

Ezeken a képeken a háttér nem mindig nyugodt. Van rajta minta, reklám, vezeték, fényes felület, egy-egy erősebb folt. A két férfi mögötti feliratok például figyelmet kérnek maguknak. Ha mindet eltüntetném egy szűkebb kivágással, egyszerűbb lenne az arcokra nézni. Viszont kevesebb maradna abból a helyből, ahol a kép létrejött.

A borbélynál készült felvételen másképp működik a környezet. A tükör, a falra tett képek és a mintás beterítő együtt adják a belső teret. A gép felé forduló férfi mosolya és a székben ülő alak eltérő iránya ettől a környezettől kap helyet. Egy egyszínű háttér előtt jóval kevesebb kérdés maradna a képen. Lehet, hogy kevesebb zavaró részlet is. De nekem éppen ez az együttállás érdekes.

A „rossz háttér” ezért néha túl gyors ítélet. Persze létezik olyan részlet, amely tényleg csak szétszedi a képet. De nem minden felesleges, ami nem simul bele egy tiszta portré elképzelésébe. A környezetet ugyanúgy meg kell nézni, mint az arcot. Előbb eldönteni, mit ad hozzá, és csak utána kívánni, hogy bárcsak ne lenne ott.

A fényt azért nem menti fel a történet

A találkozás jelentősége könnyen felmentéssé válhat minden technikai hiba alól. Kedves volt a helyzet, tehát jó a kép. Ezzel azért vitatkoznék. Egy arc ugyanúgy elveszhet az árnyékban, és egy világos részlet ugyanúgy elviheti róla a figyelmet, akkor is, ha közben személyesen fontos történt.

A néző az elkészült felvételt látja. A hozzá kapcsolódó emlékemet nem kapja meg automatikusan, és nem is dolga hozzáérezni mindazt, amitől nekem jelent valamit. A képnek valamennyire önállóan is működnie kell. Ha csak hosszú magyarázattal tudom életben tartani, érdemes megnéznem, valóban a fényképet szeretném-e megmutatni, vagy inkább elmesélni a találkozást.

A gyerekek képén például az arcokhoz képest világosabb részletek is vannak a háttérben. A tér sűrű, a fény nem egyenletes. Mégis az arcokhoz térek vissza, mert a közelségük és az eltérő tekintetek együtt tartják a csoportot. Ezt nem szeretném utólag úgy elmesélni, mintha előre végiggondolt világítási terv eredménye volna. A kész képen látom, mitől működik számomra.

Egy hasonló helyzetben azt keresném, mi az a kis változtatás, amely még belefér. Egy lépés oldalra, egy másik képkivágás, egy kicsit eltérő irány. A javítgatásnak viszont van határa. Ha addig igazgatom a szereplőket, amíg minden részlet megfelelő, könnyen eltűnhet az eredeti kezdeményezésből fakadó könnyedség. Marad egy szabályosabb kép és néhány ember, aki már szívesen menne tovább.

Nem egy egész vidéket fényképeztem le

Ezek a portrék Iraki Kurdisztánban készültek. Ez a történetük része, de nem olvasási útmutató az arcokhoz. Nem derül ki belőlük, hogy a szereplők mit gondolnak a világról, mi fontos nekik, vagy hogyan viszonyulnak ahhoz a helyhez, ahol élnek. A ruhájuk és a környezetük látható. Egy egész élettörténet nem.

Azt sem szeretném néhány képkérésből levezetni, hogy milyenek az ott élő emberek. Ezekben a találkozásokban volt kezdeményezés, közvetlenség, lehetőség a fotózásra. Ennyit elmondhatok. Az már jóval nagyobb állítás volna, hogy a saját rövid jelenlétem alapján mindenkiről tudok valamit. Egy utazó számára az ilyen következtetés kényelmes, a képen szereplő ember számára viszont meglehetősen szűk szerep.

Engem jobban érdekel, ha valaki megmaradhat konkrét embernek a fényképen. Nem kell a vendégszeretet, a nehéz sors vagy egy egész kultúra jelképévé tennem. Ha nem ismerem a történetét, nem szükséges kitalálnom helyette. Néha egy portré legpontosabb körítése az, ha nem próbálok mindent megmagyarázni rajta.

A kép után is marad figyelem

A képkérés világos kiindulópont, de a fénykép későbbi sorsát nem rendezi el magától. Más egy kijelzőn megmutatott felvétel, egy elküldött portré és egy nyilvános cikkben megjelenő kép. Szerkesztőként ezért azt is nézem, milyen szöveg mellé kerül valaki, és mit sugall róla az a történet, amelynek a részévé teszem.

Nem szeretném például, hogy egy általam írt nagy mondat úgy hasson, mintha a képen látható ember gondolata volna. Az én értelmezésem az enyém. Az ő arca nem bizonyíték rá. Ugyanígy a fényképezés közben létrejövő rövid közelségből sem következik, hogy alaposan megismertük egymást. Lehet fontos egy találkozás attól is, hogy nem tart sokáig.

A válogatásnál végül két kérdés marad előttem. Fontos nekem ez a kép? És van benne valami, ami a saját emlékem nélkül is működik? Lehet, hogy csak az elsőre tudok igennel válaszolni. Attól még megtarthatom. Nem kell minden személyesen fontos fényképnek mások előtt is ugyanazt a munkát elvégeznie.

Ezeknél a portréknál az arcok mellett újra a gesztusokhoz térek vissza. A vállra tett kézhez, a felemelt karhoz, ahhoz, hogyan férnek el többen egy képen. A fény és a háttér körül maradhatnak fotós kifogásaim. A másik ember kezdeményezését viszont nem szeretném addig csiszolni, amíg végül már semmi nem marad belőle.