A harmadik napról szóló bejegyzésemben már gondosan számolom, melyikünk mennyit cipel. Yiddir harminc kilót, én huszat. A tizenöt kilós hátizsákomat visszavettem tőle, és egy ötliteres vizesflakont is én viszek kézben. Ő ettől stabilan halad az út mellett, én viszont lassulok. „Ha így folytatjuk, holnap én leszek a szamár és ő a Henrik, de akkor tuti, hogy én is levetem magam a homokba, és fetrengek majd” — írom akkor, egyelőre abban bízva, hogy a szerepcsere nem válik teljessé.
2024 decemberében indultam vele Zagorából az Erg Chegaga dűnéi felé, az Anti-Atlasz hegyein keresztül. A saját utólagos összesítésem szerint tíz nap alatt körülbelül százhatvan kilométert tettünk meg, a legeltetős és fényképezős bolyongásokkal együtt. Végig a szabad ég alatt aludtam. Az út előtt hónapokig néztem térképeket és műholdképeket, próbáltam kitalálni, melyik völgy vezet tovább, hol találhatok vizet, és merre lehet átjutni a hegyeken. A napi haladást végül legalább ennyire meghatározta, hogy Yiddir mennyit evett, hogyan bírta a terhet, és hajlandó volt-e átkelni a következő vízen.
Az első napokban még én szerettem volna gyorsabban menni
Az eredeti tervben háromszáz kilométeres gyaloglás szerepelt. A vizet és az élelmet egy szamár vitte volna, az indulást pedig a sivatag előtti utolsó faluból képzeltem el. Csakhogy az állat odaszállítását nem sikerült megoldani, ezért végül Zagorából vágtunk neki. Ezzel a hegyeken való átkelés is az út része lett, olyan terepen, amelyet jóval kevésbé ismertem, mint a dűnék környékét.
Az indulási posztomban még békésen magyarázom, miért haladunk lassan: Yiddir minden bokornál eszeget egy kicsit, én pedig minden második kőért lehajolok, hogy közelebbről megvizsgáljam. Ezen ma sem tudnám igazságosan elosztani a felelősséget. Neki a növényzet volt fontos, nekem az ásványtan, és valamelyikünk folyton talált valamit, amiért érdemesnek látta megállni.
Hamar kiderült azonban, hogy tíz-tizenkét kilométer után már nehezen haladunk tovább. Egy akácfa alól azt írtam, hogy a hegy lábát csak a következő estére érjük el, és ott szeretnék egy teljes napot a legeltetésére szánni. Ekkor még felsoroltam a készleteimet is: egy kiló rizs, egy kiló liszt, negyven tojás, tizennégy kisebb lepénykenyér és zöldségek. A távolságot továbbra is fejben számoltam, de a következő napi tervbe már be kellett férnie annak, hogy Yiddir pihenjen és rendesen egyen.
A harmadik éjszakát megelőzően kutyák támadtak ránk. A korabeli beszámolóm szerint őt jobban megviselte az eset, mint engem. Reggel legeltetés után próbáltam gyorsabb tempót diktálni, de körülbelül két óra gyaloglás után kaparni kezdte a homokot, majd lefeküdt, hátán a felszereléssel. Leszedtem róla mindent, felsegítettem, és újra legeltetni kezdtem. Zöld növényzet nem volt a közelben, csak száraz kóró.
Közben fújt a szél, a homok ellepte az elektronikai felszerelést, és nem találtam fát, amelyhez kiköthettem volna. Egyik kezemmel fogtam a kötelet, a másikkal próbáltam visszapakolni nagyjából ötven kilónyi holmit úgy, hogy egyenletesen legyen elosztva és rendesen rögzítve maradjon. Két tojás veszett oda a műveletben. Ezen a ponton vettem magamra a hátizsákot és a vizet, majd egy farmok között vezető úton folytattuk. Yiddir jó tempóban jött mellettem, én pedig kezdtem megérezni a különbséget a megtervezett és a saját vállamon hordott felszerelés között.
Az egyik farmon kértem neki zöld növényeket és vizet. Két kilométerrel arrébb táboroztunk le, ahol száraz akácfát találtam, omlettet sütöttem paprikával és marha biltonggal, majd teát készítettem mézzel. A felkelő telihold alatt már azt írtam, hogy a matracomat most a Bookingon tízesre értékelném. Ugyanaz a matrac volt, de aznap estére volt tüzelő, víz és meleg étel, másnapra pedig pihenőt terveztem. Ennyitől egészen másnak látszott a szállás.
A hegyek között másképp kellett nézni a tájat
A hatodik napról szóló beszámolóban már túl vagyunk egy hegyláncon, a túloldalon viszont újabb hegyek várnak. Úgy számolok, még körülbelül két nap gyaloglás lehet előttünk, mire kijutunk közülük. A GPS nem frissít rendesen, iránytűt használok, és a táborhely keresésénél azt is figyelnem kell, találok-e valamit, amihez éjszakára kiköthetem Yiddirt.
Végül leereszkedtünk egy völgybe, ahol datolyapálmák, víz és legelhető növényzet volt. A posztban mikrooázisnak neveztem. Egy ilyen hely értékét útközben elég könnyű volt megállapítani: ő ehetett, én találtam tüzelőt, és estére nem kellett tovább keresgélnünk. Naplemente után négy tojást sütöttem, majd órákon át néztem a Tejutat. Később arra ébredtem, hogy fázom; reggel dér volt.
A bejegyzéseimben a szép és a kellemetlen részek sokszor ugyanabban a bekezdésben szerepelnek. A csillagos ég után következik a hideg, reggel pedig az etetés és a pakolás. Ekkorra Yiddirről is többet írok: játék közben rágcsálja a ruhámat, belém csíp, a fejét a holmijaim közé dugja. A hatodik napon kerül elő az a mondat is, hogy eleinte ösztönösen úgy bántam vele, mint egy gyerekkel, mostanra viszont kezdem partnerként kezelni.
Ugyanott azt írtam, hogy az első napokban méregettük egymást: ő nem akarta, hogy túlhajtsam, én pedig nem akartam, hogy hülyének nézzen. Ez az én akkori olvasatom volt. A saját türelmetlenségemet és bizonytalanságomat elég jól felismerem benne; arról, hogy ő pontosan mit gondolt rólam, jóval kevesebbet tudok. Azt viszont a következő napok eseményei is megmutatták, hogy nem mindig volt érdemes ragaszkodnom ahhoz az irányhoz vagy tempóhoz, amelyet elképzeltem.
A hetedik napon egy folyóvölgyet követve egyre nehezebb terepre jutottunk. A kanyon mélyült, a korábbi esők után víz maradt a mederben. Egy kisebb átkelésnél Yiddir ugrott, szétcsúszó lábakkal érkezett, és miközben segítettem neki, a felszerelés a vízbe borult. Kiszedtem a csomagokat, kimostam, amit kellett, majd előrementem megnézni a folytatást. Hirtelen mélyülő kanyont és vízesést találtam, de nem láttam, merre tudnánk továbbmenni.
Visszafordultam hozzá. Később egy férfi érkezett négy tevével, és megmutatta a járható irányt; nélküle a másik parton próbálkoztam volna. A mélyebb szakaszt oldalról kerültük meg, utána vízzel telt medencék, békák, rovarok és lila virágok következtek. Volt fa a tűzhöz és ennivaló Yiddirnek. A fekhelyemet egy kisebb sziklamélyedés elé készítettem, ahol a tűz átmelegítette a köveket. Aznap estére megint összeállt minden, amire szükségünk volt, bár azt továbbra sem tudtam pontosan, mennyi hegy van még előttünk.
Húsz kilométer egy cipőnyom után
Másnap a tevékkel érkező férfi útmutatását már nem tudtam megfelelően ráilleszteni arra, amit magam előtt láttam. Egy csíkos talpú, harminckilences cipő nyomát kezdtem követni. A sziklákon eltűnt, egy porosabb folton újra megjelent; a bejegyzésem szerint körülbelül húsz kilométeren át segített eligazodni. A viselőjéről semmit sem tudtam, de előttem már végigment ott, és hagyott annyi nyomot, hogy időről időre megtaláljam a folytatást.
Ez lett az egyik legnehezebb napunk. Harminc-ötven centis köveken kellett átkelni, közöttük pocsolyák és vízzel telt mélyedések maradtak. A teveösvényeken pedig kiderült, hogy a málha magassága is számít. A teve magasabban vitt terhe elférhetett ott, ahol Yiddir alacsonyabban lógó csomagjai fennakadtak a sziklákon. Ilyenkor vagy át kellett préselődni, vagy lepakolni, átvinni a felszerelést, és újra felrakni mindent.
Szemerkélni kezdett az eső, és egyre jobban szerettem volna kijutni a hegyek közül. Yiddir bizonyos vizeken nem akart átmenni, néha olyan pocsolyánál is megállt, amelynél nem értettem az ellenállását. Ha volt rá lehetőség, engedtem másik utat keresni. Máskor erővel húztam. A korabeli szövegben ez ugyanúgy benne van, mint az, hogy kezdtem partnerként kezelni. A fogyó készlet, az időjárás és a saját fáradtságom mellett nem mindig tudtam türelmesen eldönteni, mikor várjak rá, és mikor próbáljunk továbbmenni.
A fényképezésre ezen a szakaszon alig maradt energiám. A vállamon lévő 360 fokos kamera használhatóbb volt, mint külön elővenni a többi felszerelést. A nyolcadik napi poszthoz csatolt képek nagy része már a legnehezebb hegyvidéki szakasz után készült: a hegylábnál, egy kútnál, a táborban, illetve másnap napkeltekor. Amikor most visszanézem az anyagot, ezt a hiányt is figyelembe kell vennem. A legtöbb munkát adó helyekről nem feltétlenül készült el az a kép, amelyből utólag könnyen el lehetne mesélni, milyen volt ott.
A kilencedik nap reggelén lassabban készülődtem. Pihenni szerettem volna, a hátizsákot én vittem, a fogyó víz és élelem miatt pedig a többi csomag is könnyebb lett. Délelőtt tizenegy körül viszont Yiddir kezdte sürgetni az indulást: többször megrángatta a hátizsákomra kötött ruhámat. „Na jó, menj akkor te elöl!” — mondtam neki. Elindult a teveösvényen olyan tempóban, hogy szinte kocognom kellett mögötte, és inkább fékezni próbáltam. Néhány nappal korábban még én szerettem volna mindenáron gyorsabban haladni.
A dűnék előtt még egyszer meg kellett állni
Az Erg Chegaga dűnéi végül egy zöldes síkság túloldalán jelentek meg. Megkönnyebbülésről írtam: a homokos terepet és a kutakat ismerősebbnek éreztem, mint az addigi száraz hegyvidéket. A legnagyobb dűnéket vettem célba. Egy idő után az ösvény eltűnt, nyílt, köves-bokros területen mentünk tovább, de aznap mégsem jutottunk el hozzájuk.
Az erős szél és a homokvihar miatt körülbelül három és fél kilométerrel előttük táboroztunk le. Yiddir málhája mögött feküdtem le, a széltől védettebb oldalon. Este tíz körül elcsendesedett az idő, találtam tüzelőt, és hajnali háromig égett a tűz. Éjfél után a Hold is előjött. A cél már egészen közel volt, de a napunk ott ért véget.
A tizedik napról szóló bejegyzésben már az Erg Chegagánál vagyok. Egy éve készültem erre az útra, mégis nehezen tudtam elhelyezni, amit az érkezéskor éreztem. Beléptem egy táborba, újra emberek között voltam, és hirtelen erősebben éreztem az elkülönülést.
Útközben is találkoztam emberekkel. Farmokon kértem segítséget, beszéltem egy katonával, útba igazított a tevékkel érkező férfi. A napjaim nagy részét mégis Yiddir mellett töltöttem, olyan tennivalókkal, amelyekből világosan következett a következő lépés. Ha nem fért el a málha, le kellett venni. Ha nem volt ennivalója, keresni kellett. Estére vizet, tüzelőt és táborhelyet kellett találni, reggel pedig kezdődött újra az egész.
A megérkezés után ezekből hirtelen kevesebb maradt, az öröm mellé pedig odaért valami nehezen megfogható szomorúság is. A későbbi visszatekintésben már arról írtam, hogy a város nyüzsgése sok volt, ezért kimentem egy folyómederbe achátot keresni.